Május 1.
Anya egy levelet tartott a kezében. Ő írta a nagyinak a nevemben.
“Drága nagyi! Képzeld, úgy megnőttem, hogy csak na! Már tudok beszélni is. Cica, autó, maci, ajtó, ezt már mind tudom mondani. De mégis a NEM-et szeretem leginkább, mert az jó mindenre. A NEIN is. Még akkor is azt mondom, hogy NEM, ha igen, de szerencsére anya már tudja, hogy mikor nem és mikor igen a NEM.
Virággal nagyon jókat játszunk, de néha meglök. Igaz, előtte én is meglököm őt, de arról azt hiszem, hogy senki nem látja.
Minden esetre amit Virág eszik vagy iszik, az mindig nagyon finom. Még akkor is, ha azokra a dolgokra otthon rá sem nézek.
Már nagyon várom, hogy meglátogassunk benneteket! Még két hét és indulunk!
Gondolatban már készülök szétszedni az otthonodat, remélem, elég alacsonyra pakoltál mindnent. Az sem baj, ha törékenyek.
Hamarosan látjuk egymást, addig is millió puszit küldök neked. Anya és apa is.
A te szerető unokád.“

Május 3.
“Hallo, hallo, schön dass du da bist…” énekelték körben állva lelkesen az anyukák, ölükben a gyermekeikkel. Mindig ezt énekelik először a játszócsoportban, ahova minden héten elmegyünk egyszer. Azután jön még néhány másik dal, kiszámolós, mondóka, és kezdődhet a játék. Főzünk a babakonyhában, építőkockázunk, mesekönyvet lapozunk és meguzsonnázunk. Néha Lukas fellöki Markot, azután sorba mindegyikőnket. Katja elveszi Lénától a babát, kiveszi a kezéből a fakanalat, ráül a könyvre, amit éppen lapozgat. Léna sírni kezd, Katja is sír vele. Paul bebújik a sarokba és onnan figyeli az eseményeket. Csak az anyukája mehet oda hozzá, különben belmenekül az asztal alá. Néha bemászunk utána az asztal alá, de akkora Paul már a szék alatt van.

Május 9.
– Hinta, hinta!- kérleltem ma reggel anyát.
– Később kicsim, most ki kell takarítanom a lakást.- emelt le gyengéden a porszívóról.
– Hinta, hinta!- álltam meg a bejáratban és már vettem is a cipőmet.
– Később kicsim, majd ha megfőztem az ebédet. – mondta, és segített levenni a rossz lábamra felhúzott cipőt.
– Hinta, hinta!
– Később kicsim, majd a déli pihenőd után.
Amikor felébredtem a déli alvásból szakadt az eső.
– Hinta, hinta! – néztem anyára szemrehányóan.
– Nem tudunk kimenni kicsim, esik az eső. – mondta rossz lelkiismerettel.
Egyáltalán nem értettem, miért nem mentünk ki akkor, amikor kértem. Porszívózni akkor is lehet, ha odakinn zuhog az eső, na de hintázni…

Május 11.
Ma vendégem volt, a szőke Léna a játszócsoportból.
Nagyon jól éreztük magunkat, a kertben játszottunk.
Legnagyobb örömünkre átjött a szomszéd cicája is. Barátságosan odadörgölőzött a lábunkhoz és mindent megszagolt. Még a leveleket is, amit a sövényről téptem le.
Kicsire összeszaggattam, így még tovább szagolgatta. Ez tetszett Lénának is, ezért kikapta az egyik levelet a kezemből, és ő is odatartotta a cicának. Felháborodva sírni kezdtem. Hogy kiengeszteljen, letépett a sövényről egy levelet és a kezembe nyomta. A levél kicsi is volt, szép sem volt. Még hangosabban sírtam. Léna másikat hozott. A harmadik falevél már elég jó volt ahhoz, hogy abbahagyjam a sírást, de akkorra elment a cica. Újból sírni kezdtem, és most Léna is sírt velem. Addig sírtunk, amíg újból felbukkant a szomszéd cicája. Ha! Még hogy a sírás nem old meg semmit! Boldogan szaladtunk a sövényhez és még boldogabban tépkedtük a leveleket. A cica megszagolgatta őket, a lábunkhoz dörgölődott és körbejárta a kertet. Mi meg mentünk utána. A homokozónál lemorzsolódtunk. Néhány homokpogácsa után meglocsoltuk a virágokat, aztán meg hintáztunk. Észre sem vettük, mikor hagyott itt bennünket a cica.

Május 13.
Az üzlet előtt, ahova anya visz magával, van egy hosszú biciklitároló.
A biciklik mellett mindig van még annyi hely, hogy különböző tornagyakorlatokat tudjak rajta végezni.
Felmászok, lemászok, ráhasalok, felhúzom a lábamat, átbújok alatta. Vagyis megpróbálok átbújni alatta. Ugyanis ha nem vagyok elég gyors, akkor anya összeszid és ölbe vesz mielőtt még összepiszkolnám a ruhámat. Viszont ha elég gyors vagyok, akkor beszorulok. Itt valahogy mindig elszámolom magamat. Anya jön, megment és összeszid. Legközelebb nem elég gyorsnak, ügyesebbnek is kell lennem.

Május 15.
Anya már hozzászokott, hogy nagylány vagyok és tudok egyedül enni. Igaz, néha még más a véleménye, de alapjában véve elég türelmes velem.
A levesnél azonban még gyakorolnunk kell. Nekem azt, hogy ne csorogjon ki a kanálból hol az asztalra, hol a ruhámra, hol pedig a földre, anyának meg azt, hogy nem kell azonnal minden kis cseppet feltörölnie. Így ugyanis nem tudom meg soha, milyen az, ha minden csupa leveses, pedig erre igazán kíváncsi lennék. Ezért ha anya töröl, akkor én kezdhetek mindent előről.

Május 17.
Törölközővel a kezemben, várakozva álltam a zuhanyzófülke ajtajánál. Amikor anya kilépett belőle, azonnal lecsaptam rá.
– Popó, pocak, haja, szeme, lába… – pont úgy, ahogyan ő szokott engem szárazra törölni fülrdés után. Megtörlölgettem mindenütt, ahol elértem. Mire a meglepetésből magához tért, ott is megszáradt, ahhol nem értem el. Addigra én már régen a papánál voltam hogy lássam, tudok-e neki is valamiben segíteni.

Május 19.
Anya írt egy listát, hogy mire lesz szükségünk nagyinál. Írt egy másikat is, hogy kinek milyen ajándékot fogunk vinni. Aztán írt még egyet, hogy kiket szeretne meglátogatni. Meg még egyet, hogy miket szeretne a nagyinál bevásárolni. Apa minden egyes listánál egyre erősebben csóválta a fejét. Anya szerint ez egy kultúrális szakadék volt közöttük, apa szerint meg túlzás. Én meg már alig bírtam kivárni, hogy minden bőröndbe kerüljön, és végre elinduljunk nagyihoz.

Május 21.
Ma megvettük az ajándékokat. Anya annyira el volt foglalva a listájával, hogy a biciklitárolónál pillanatok alatt beszorultam. Jött, megmentett, és kivételesen össze sem szidott. A bevásárló kocsi roskadozott a sok csokitól és keksztől, pedig apa szerint nagyiéknál is lehet kekszet kapni. Anya szerint viszont az a keksz a másik listán van.
Otthon anya bepakolta a bőröndöket, aztán kipakolta és újból bepakolta. Én addig a csokikból kerítést építettem, a kekszekből házat, a likőrös üvegeket pedig fáknak használtam.

Május 22.
Reggel autóba ültünk és végre nekivágtunk a nagy útnak. Nagyon örültem és izgatott voltam. Egy idő után viszont unalmas lett az autókázás. Még szerencse, hogy amikor apa is velünk van, akkor anya nem tud autót vezetni. Ezért ilyenkor ő is ott ül velem hátul és együtt unatkozunk. Alig vártam, hogy megálljunk pihenni! Anyával azonnal mentünk a pihenőhelyhez tartozó játszótérre. Már nem is akarok annyira a nagyihoz menni. Én azt sem bánnám, ha itt maradnánk a parkolóban, csak ne kelljen annyit autózni! Sok-sok képeskönyv lapozás, mondókázás, zenehallgatás, kiszámolósdi, országúti pihenőhely és sajgó popsi után végre megérkeztünk! Arra még emlékszem, hogy mindenhova kaptam puszit, de arra már nem, hogy kitől. Olyan álmos voltam, hogy ágyba dugtak és azonnal elaludtam.

Május 23.
Reggel én ébredtem hamarabb. A kiságyam ismerős volt, hiszen tante Bettinél is ebben alszok. Apa egyenletesen szuszogott, anya aprókat horkantott. Az idegen szobában minden érdekesnek tűnt. Óvatosan kinyílt az ajtó és egy fej bukkant fel mögötte:
– Hát már fenn vagy kicsim? – kiemelt a kiságyból és kivitt a konyhába. A nagyi. Még egy éves sem voltam, amikor utoljára találkoztunk. Igazából nem is emlékeztem az arcára. Bárki másnak ezt érthetően a tudtára is adtam volna, de a nagyinál ez más volt, nála ez egyáltalán nem zavart. Azonnal éreztem, hogy nem fog nehezemre esni szeretni őt, ezt megsúgta a pocakom. A nagyi ugyanis olyan, mint egy majdnem anya. Ráadásul sokkal több ideje is van rám, mint ahogy ez később kiderült.

A reggelinél apa nagyon udvarias volt, anya pedig dédivel beszélgetett. Dédi is itt lakik. Az ő háza az utcára néz, azután jön a nyárikonyhája, utána pedig nagyi háza. Én a nagyi ölében ültem, már most elválaszthatatlanok voltunk.
Még be sem fejeztük a reggelit, jött a nagynéni meg a nagybácsi köszönni. Aztán jött a másik nagynéni, ő csak beugrott, de végül maradt délig. Átjöttek a szomszédok, ők csak meg akartak puszilni. Ők is délig maradtak. Jött két unokatestvér, majd még egy nagynéni. Nagyon sok felnőtt befért a konyhába. Egy idő után túl sok is. Amikor nyugtalan lettem, nagyi kivitt az udvarra. Csöpke, nagyi kutyusa, a sövényen keresztül jött át. Később azon az apró résen én is átfértem, ezért onnantól kezdve én is ott közlekedtem. Azon kívül volt ott még cica, kakas, kacsa, tyúk, tehén és malac is. És mind nagyon szerette, hogy megetettük őket! A cicának tejet adtunk, de azt a kutyus is szereti. Összeszedtük a tojásokat, a tyúkok ugyan nem bánták, de a kakas megharagudott érte.

Május 24.
– Nézd, ki van itt kicsim! – nagyi egy alvó kisbabát tartott az ölében. – Ő Botond, az unokatestvéred. Megpuszilod? – Megpusziltam. Botond nem ébredt fel, ezért adtam neki még néhány puszit. Nagyi ennek nagyon örült, ezért ő is kapott egy párat. Botond mellett én már kész nagylány vagyok, ezért olyan sokszor puszilhattam meg, ahányszor csak akartam. Még akkor is, amikor ez neki nem tetszett. Nagyi szerint ha legközelebb jövök, már együtt szedhetjük a tojásokat. Na, erre kíváncsi vagyok!
Délben anya sokáig búcsúzkodott az egyik listájával a kezében. A barátait készült meglátogatni. Engem a nagyinál hagytak. Elkísértem őket a kapuig, ahol pont jött a cica, és a bocikhoz szaladt. Én is szaladtam vele. Ott volt Csöpke, ő meg a malacokhoz ment. Azután segítettem dédinek összeszedni a tojásokat. A kakas rá nem haragudott, mert a dédinek egy bot volt a kezében. Sándorpapa meghintáztatott és homokozott velem. Ő még tőlem is szebb homokpogácsákat tud készíteni! Nagyi nagyon finom levest főzött és nem törölt fel minden cseppet azonnal. Jött a szomszéd néni, megpuszilt, azután dédivel megitattuk a malacokat és elsétáltunk a másik szomszéd nénihez, hogy ő is megpusziljon.
Este anya megkérdezte, hogy hiányoltam-e, de én olyan álmos voltam, hogy elaludtam mielőtt válaszolni tudtam volna.

Május 25.
Ma anya listájáról meglátogattuk Dénest és az anyukáját. Dénes három hónappal idősebb tőlem. Az anyukája nagyon kedves és nagyon-nagyon türelmes.
– Dénes, figyelj csak…- mondja, de Dénes nem mindig figyel. Ő ugyanis próbál nekem minnél több dolgot megmutatni, azokat is, amiket az anyukája nem szeretne. Egy nagyon kicsi lakásban laknak, ami nagyon tele van zsúfolva, leginkább könyvekkel, és sajnos Dénesnek nincsen külön szobája sem. Igazából ez nekik nem sajnos, sőt, még így is olyan sok óvatlan pillanat van, hogy nem is tudja mindet kihasználni. Kinyitni a szekrét, kiszaladni a folyosóra, levenni a könyveket, elállítani a rádiót – az anyukája nem is győzi mondogatni, hogy “Dénes, figyelj csak! …”

Május 26.
Ma megint egyedül hagytak a szüleim nagyinál.
Ezt akkor vettem észre, amikor este hazajöttek és anya megkérdezte, hogy hiányoztam-e neki. Nagyon reménykedve nézett, ezért azt mondtam, hogy hiányzott. Egyszer tényleg kikiáltottam a homokozóból, hogy “Mama”, és valaki visszaszólt, hogy “Mindjárt jövök kicsim!”…

Május 27.
Anya reggel elment az utolsó listájával bevásárolni. Amikor visszajött, apa kétésgbeesetten állt a bevásárlószatyrok mellett:
– Csoki, keksz, likőr. De hát ezeket hoztuk!
– Nem. Az másik csoki volt és másik keksz és másik likőr. És vettem még fűszereket is…- próbálta anya megindokolni a bevásárlást, de látszott rajta, hogy apa ezt soha nem fogja megérteni.

Május 28.
Reggel nagyi ölbe vett és nagyon sokáig puszilgatott. Búcsúzkodott. Aztán anyát és apát ölelgette. Megpróbáltam ezt az időt kihasználni, és Csöpkét berakni az autóba. Sajnos túl nehéz volt ahhoz, hogy felemeljem és magától nem akart beszállni. Ezért Csöpke helyett a locsolókannát, egy kisszéket, a szemeteslapátot és egy kis vödör kukoricát pakoltam el az útra.
– Vigyétek csak nyugodtan! – kacagott nagyi, amikor felfedezték a gyűjteményemet. Mégsem vittük, mert apa kipakolta őket az autóból. Egy marék kukoricát azért sikerült az utolsó pillanatban belecsempészni a zsebembe. Bezzeg anya szatyorszámra veheti a csokikat! Na, majd bosszúból beleharapok mindegyikbe…
Nagyon hosszú volt az autóút. Pont olyan hosszú, mint idefele jövet. A pihenőhelyek játszóterei továbbra is érdekesebbek voltak, mint órákig az autóban ülni. Késő este lett, mire hazaértünk. De jó volt újra a saját szobámban lenni! Fogtam Plútót, a plüsskutyámat és bebújtam a kiságyamba. Azonnal elaludtam. Álmomban egy nagy réten kergetőztem Plútóval és Csöpkével.

Május 30.
Épp a második csokinak haraptam le a sarkát, amikor anya bejött a nappaliba. Két másikat is kicsomagoltam már, de a kekszekhez sajnos nem fértem hozzá. Ezért azokon ültem. Anya elkobozta őket és a konyhaasztalra pakolt mindent. Kivéve azt a két tábla csokit, amik röviddel azelőtt véletlenül becsúsztak az ágy alá.

Május 31.
A játszócsoporttal visszatért a megszokott hétköznap.
“Hallo, hallo, schön dass du da bist…” énekelték körben állva lelkesen az anyukák, ölükben a gyermekeikkel. Néhány másik dal, kiszámoló, mondóka, és kezdődhetett a játék. Főztünk a babakonyhában, építőkockáztunk, mesekönyvet lapoztunk és meguzsonnáztunk. Minden ment a maga megszokott kerékvágásában. Néha Lukas fellökte Markot, azután sorba mindegyikőnket. Katja elvette Lénától a fakanalat, ráült a meséskönyvére, Paul az asztal alól leskelődött, nekem pedig ott lapult még néhány szem kukorica a zsebemben.