Ma nem érek rá, mindjárt esni fog és még nem lakott jól minden gyerek.
Arcom vásznán szürke élet-film pereg, rajtam vajon miért nem a boldogság zsarnokoskodik?
Csak a királyok ruhája fényes. Az egyik kívűlről tudja az ábécét, a másik nagyon szép. Milyen kevés is ez, királynak lenni a semmiből. Ettől már csak a politikusok tudnak szebben lépkedni, közben buján fújják a hazugság kövét. Összekaszabolt fény ruhám nem ragyog mások szemében. Isten is csak könnyezett, amikor Csernobilból áthelyezte a fókuszt Fukushimába. Vasárnap este volt. Kandallómban édesen ropogott a tűz. Megrettentem, hogy megölöm magam, szeretteimet, idegenek ezreit, megölöm a Földet, megölök mindent és mindenkit. Aztán kavicsként zúzok szét bolygókat, néma hallgatással, csendes tűréssel. Csak a költő fél attól, ami messze van.
Mélyen a kövek alá rejtve fáj, hogy a valóságon túl (elhitették velünk) csak álmok vannak amíg az óra nem csörög.
Mindegy merről fúj a szél, az esőcseppek már régóta sugárveszéllyel mossák arcunkat.
A szavak mint megvaddult lovak száguldanak a süket fülek mezején.
Az Igazság-medrében a Vétek rohad.
Ma nem érek rá…