Pirkadat…
Oszladozik az éjszakai köd, fehérsége egyre halványul.
A reggeli hideget megszúrja egy napsugár. Azután még egy, és még egy.
Falevéllel meghintett mohaszőnyegre fekteti asszonyát a Tavasz.
Hajába túr, vállát csókolja, keblei között mézként csorgatja a kikelet illatát. Szerelmüktől szerelmes lesz a világ.
A hajnal gyémántjai elolvadnak a csókoktól, a levegő rezegni kezd a tó felett. Asszonya vágyával feltöltve dolgára indul a Tavasz.
Élteti a szerelmes ölelés emléke, és a buja ajkak puha párnájáról aratott csókok íze. Így intézi egész nap fontos dolgait az évszak ura.
A mohaágyon egyedül maradt szerelmes asszony lesöpör válláról egy apró falevelet.
Nyújtózik, s a felette ágaskodó faágra felhelyezi az apró bogarat, mely eddig észrevétlenül lapult a szerelmeskedők mellett.
Sétálni indul. Csendesen lépked az erdei fák között, a mezőn, a tóparton.
Megkocogtatja a víztükröt, a halak felébrednek az iszapban.
Dús, barna hajában ibolya illatozik, meztelen talpa alatt a fűszálak nyújtóznak.
Léptei nyomában kivirulnak a virágok és érintésére kirügyeznek a fák.
Ő a Tavasz asszonya…