Fenn a hegyek között húzódott meg a Kis-Tó.

Borongós időben sötéten pihent, de ha a nap áttört a felhőkön, szikrázva ragyogott. Szerette a szelet, amely felborzolta, és szerette a vihart, amely hatalmas hullámokat vetett a felszínén. A hold sugarát gyengéden visszaverte és a reggel fényében csendesen tükröződött.
Mindennél jobban szerette a felhőket. Ha azok nehézkesen összecsaptak felette, megtelt reménységgel. Hamarosan esőcseppek hullanak és a Tengerről fognak mesélni!
A Kis-Tó mohón szívta édes vizébe a sós cseppeket, melyek messze tengerpartok színes és idegen világáról meséltek. Fecsegtek bálnákról, korallzátonyokról és óceánjárókról. Ámulattal hallgatta az egyenlítő forróságáról és a Grönland mögötti jéghegyekről szóló történeteket is.

A nagyvilág utáni vágyakozás belopta magát a Kis-Tób szívébe.
Körülötte csak silány rétek és görbe fenyők nőttek. A domboldalról néha legurult egy kő, belecsobbant a tóba és vízfodrot vetett.

Aztán megint csend lett.

Ha csak a Nap sütött volna, a Kis-Tó soha nem tudta volna meg, hogy a völgyön túl, a hegyek mögött más élet is létezik. De a felhők erről susogtak. Először csak unalmában hallgatózott, aztán egyre figyelmesebb lett.
Egy idő után már a jó időt találta unalmasnak.

Várta a viharfelhőket, melyek új híreket hoztak az óceánokról.
Vágyott a viharra és a borongós időre.
Amikor egy hosszabb szárazság után végre újra felhők bukkantak fel az égen, a Kis-Tó mohón magába szívta az esőcseppek elbeszéléseit.
Megittasulva az idegen nevektől arra kérte a felhőket, vigyék el őt is a Tengerhez magukkal.
A felhők azonban csak hangosan kacagtak, majd hogy szét nem foszlottak bele.
Aztán megcsóválták fehér vattafejüket és tovább vonultak.

A Kis-Tónak már csak a Tenger járt a fejében.
Szeretett volna maga is tengeré válni.
Egy Atlanti-óceánná. Egy Csendes-óceánná.
Egy Indiai-óceánná. Egy Balti-tengerré.
Egy Kaszpi-tengerré. Egy Fekete-tengerré.
Egy Holt-tengerré. Egy Vörös-tengerré. Egy Vizcayai-öböllé.

Találni akart egy utat, ami eljuttatja a Tengerhez!
Egyszer az életben szerette volna tekintetét a végtelen horizonton pásztázni anélkül, hogy az eget hegycsúcsok vagdalták volna szét.

A Kis-Tó nyáron megpróbált elpárologni. Felhővé szeretett volna válni, de ennek a művészete nehéz volt és senkit nem ismert, aki megtaníthatta volna rá.
Amikor végre az első ködfoszlányok felszálltak, kételkedni kezdett magában, mire azok vissza is hullottak alá. Elkeseredetten próbálta a felhők kuncogását figyelmen kívül hagyni.

Ősszel megpróbált tócsáról tócsára a Tengerig ugrálni. Néhány hágón át is jutott. Akkor azonban a kis tócsák olyan hevesen kezdtek el azon vitatkozni, merre tovább, hogy hevükben elpárologtak. Csak nagy erőfeszítéssel sikerült az így keletkezett párafelhőket befognia és újra egyesítenie.
A kis bolondok nem tudták, hogy körös-körül mindenütt a Tenger volt.

Télen a tengerek neveivel tartotta magát melegen a kis tó, mégis befagyott.

Tavasszal megpróbált a föld alá szivárogva a Tengerig eljutni. A föld alatt azonban egyre inkább elveszítette önmagát és csak az utolsó pillanatban sikerült a teljes megsemmisülést elkerülnie.

Ekkor feladta.

Egy éjszaka a Hold akart a vizében tükröződni, de nem tudott.
A tó ugyanis sötét maradt.
A Hold bosszankodott, de minden szitkozódása hiába volt.
A Kis-Tó csak dacoskodott.
Egyre dacosabb lett.
Szomorú és zavaros.
Egyre jobban elmocsarasadott.
Már csobbani sem csobbant, ha egy kő zavarta meg a nyugalmát.
Nem hagyta magát a széltől sem borzolni.
Elfordult a felhőktől és az esőcseppeket csak hazudozóknak nevezte ezután.

A Kis-Tó mozdulatlanságba dermedt és már nem akart mást, csak megszűnni.

A Hold megkönyörült rajta. Az is lehet, hogy csak a türelme fogyott el. Ahelyett, hogy az Atlanti-óceán árját ösztökélte volna, összeszedte minden erejét és a Kis-Tavat kiemelte köves medréből.
Éjjeli tájak felett vitte csendesen, ügyesen kihasználva az időjárás magas és mély hullámait. Menet közben olyan gyorsan pörgette, hogy egyetlen cseppjét sem veszítette el. A Kis-Tó nem gondolta volna, hogy a Hold ilyen erős.

Boldogan hunyta le szemeit.

Csodálkoztak a hegyek, amerre jártak. A fák előre hajoltak, hogy jobban láthassák a repülő tavacskát.
Kutyák ugattak mindenütt.

Az a kevés ember pedig, aki mindezt látta, csak nevetségessé tette magát, ha erről mesélt.

Így inkább hallgattak.

Az óceán felett a Hold az utasát nagy ívben a vízbe vetette, aztán megkésve ugyan, de annál hevesebben árrá dagasztotta az apályt.

A Kis-Tó érezte a Tenger habját és hullámait maga körül.

Végre megérkezett a Tengerhez. A TENGERBE!

Megrémült és borzongás futott végig rajta. Most először érezte a Tenger nagyságát, a Tengermély sötétségét… és életében először a Végtelenséget.
Boldogság járta át.
Mindenfelől csak a messzeség vette körül.

Amikor a Nap felkelt, az egész világ felragyogott körülötte- a hegyek árnyékai nélkül, a sötét domboldalak nélkül.
Felette az égbolt feszült, alatta a tenger és ő, a kis hegyi tó a kettő között ringatózott.
Egyszerre érezte magát nagyon kicsinek és nagyon nagynak.
Övé volt a világ, ő pedig a világé.
Elfért a tenger egyetlen nagy hullámján.
Sem sziklák, fakoronák, sem pedig fűcsomók nem szűkítették már le a horizontját.
Az ég és a tenger szépséges végtelensége mélyen beleivódott tólelkébe.
Gyönyörködve hunyta le szemeit, de vízszemhéja mögött is a tengert és az eget látta.
A hullámok lassan emelték fel és alá.
Megmámorosodva hagyta magát sodorni, míg csak éjszaka nem lett.

Felkelt a Hold.
A Kis-Tó hálásan verte vissza a fényét. Oly annyira szikrázot, hogy a Hold elmosolyodott. Derülten nézte, ahogyan a Kis-Tó ügyetlenkedve próbál habkoronákat formálni, vagy összegömbölyödve a hullámoknak ellenállni. De azok csak a saját hullámzásukkal voltak elfoglalva és egyszerűen áthömpölyögtek a tavacska felett.
Vihar kerekedett. A Kis-Tó visongott örömében.
A hullámok egyre gyorsabban egyre magasabbra emelték. Ha tudta volna, mi a vidámpark, azt kiáltotta volna: Hullámvasút!
De így csak beleujjongott hangosan a vihar hullámaiba és boldogan habzott az izgalomtól.
Egy meglehetősen nagy hullám után azonban rosszul lett. Meg akart állni, de nem tudott. A vihar tovább tombolt és hullámról hullámra vetette a Kis-Tavat. Hányingere támadt és lenyelt egy csomó vízpermetet is. Kék- zöld lett, egyre rosszabbul érezte magát, a vihar azonban tovább dobálta.

A Kis-Tó először a kedvét veszítette el, aztán az erejét. Megbénult és feladta a küzdelmet. Hirtelen minden olyan hatalmas lett körülötte. Még soha nem érezte magát ily kicsiny és zavaros pocsolyának.
Sóvárogni kezdett a hegyekbéli telek után, amikor jéggé fagyva a hajnal első sugaraira várva vacogott a hidegtől.

Szemeit lehunyva a mélybe süllyedt, miközben az élet lassan visszatért belé. Különös teremtmények és ritka halfajták úsztak el mellette. Látott olyan lényeket, melyekről az esőcseppek azelőtt soha nem meséltek. Valószínűleg még csak nem is sejtették a tudálékos felhők, mi minden mozgolódott itt lenn.
A Kis-Tó csodálkozva lebegett e különös világban, melyet legvadabb álmaiban sem mert volna elgondolni.

A Távolságot és Végtelenséget most jobban érezte, mint valaha.
Ehhez társult a Mélység, mely beleveszett a sötétségbe.
És a Csend, ami mindenen áthatolt.
Kételkedni kezdett, hogy létezik-e még egyáltalán.
Már csak víz volt a vízben.
Csak egy hullám, egy mozdulat, semmi szilárd, semmi saját.
Lassan süllyedt és elsüllyedt.
Mily gondtalan volt ez a meghitség, ez a hordozás. Már NEM KELL semmi, kérdezni, idegenkedni, hozzátartozni, szétfolyni, feloszlani.
Akart-e még egyáltalán létezni?

A Kis-Tó kezdte magát furcsán érezni.
Má olyan mélyre süllyedt, ahová sem napsugár sem holdfény nem hatolt le. Átcikázott rajta a félelem, hogy nem fog tudni újra a felszínre törni. Ezért amilyen gyorsan csak tudta, felküzdötte magát, és csak akkor nyugodott meg, amikor újra érezte a levegőt. Inkább az erős hullámzást választotta, sem mint az ijesztő mélységet.

Örült volna most egy sziklának, aminek nekicsapódhatott volna, vagy legalább is köveknek, amikhez súrolhatta volna magát.
De körülötte csak a lassan megnyugvó végtelen tenger volt. Mire minden lenyugodott körülötte, a Kis-Tóban támadt nyugtalanság.

Ki akarta kérni a Tenger tanácsát.
Az azonban nem hallotta meg. A Tenger ugyanis nem hall meg senkit és nem hallgat senkire.
Túl nagy ahhoz, hogy bármivel is foglalkozzon.
Számára minden közömbös.
Semmitől sem fél, inkább tőle fél minden és mindenki.

Az, hogy a Kis-Tó létezik, vagy sem, a Tengernek még csak egy kérdést sem ért meg.
Az idő folyamán már annyi tavat bekebelezett, hogy eggyel több vagy kevesebb nem számított neki.
Az egyéniségek amúgy is csak terhére voltak.
A Tenger ugyanis nem más, mint sóssá vált tavak sokasága… de ha valaki ezt hangosan kimondja, abba a veszélybe kerül, hogy elsodorják.

Mint hajdanán az özönvíz idején is.
A Tenger haragja mérhetetlen lehetett, gondolta a Kis-Tó magában, de kiszakította magát a töprengésből.
Az összes tengert látni akarta!

Talán létezik valamerre egy, mely teljesen más. Álmai Tengere?

Vándorlása fárasztó volt és sokszor veszélyes is. A legjobban az rémítette meg, hogy senki nem vette volna észre, ha eltűnt volna. Egyszerűen csak megszűnt volna létezni. A tómeder a hegyekben, melyet elhagyott, friss vízzel töltötte volna fel magát. Senki nem siratta volna meg.
Talán, gondolta a Kis-Tó, ez a víz sorsa. Korábban is voltak tengerek ott, ahol ma csak búzamezők vagy földutak vannak.
Megsiratta valaki ezeket?
És létezőbb-e egy élet, ha egy másik élet, mely maga is hamarosan elmúlik, megsiratja?

A tónak eszébe jutottak a felhők hihetetlen megjegyzései, miszerint az ő hegyét is víz borította egykoron, de nem bírta elképzelni.
Egyszer valóban talált az iszapos mélyben egy megkövesedett csigát, ami sokkal inkább csillagra emlékeztette, sem mint csigára. Apró hullámaiban megmosdatta és mint különlegesen értékes kincset, legcsendesebb zugában őrizte. Lehetetlen, hogy az a pici csigacsillag tanúja és bizonyítéka lenne egy hajdani őstengernek! Inkább azt gondolta ehelyett, hogy a csiga valamikor az égből pottyant le és rémületében megkövesedett.
Könnyebben el tudott képzelni egy rémültcsillagcsigát mint egy végeláthatatlan tengert a hegyekben.

A Kis-Tó elmerült a víz-világ körüli utazásában.
Eljutott partokra, melyeknek szépsége mélyen belévésődött de olyan helyekre is, melyek csúnyasága elrettentette.
Látta, hogy a víz mindenütt víz volt.
Néha több, néha kevesebb.
Néha sós, néha piszkos.
Néha langyos, vagy sekély, vagy zavaros.
Legtöbbször türkizkék, vagy smaragdzöld, néha átlátszó mint egy hegyi kristály.
A sarkvidék óriási jéghegyei is vízből voltak, ugyanúgy mint a Niagara viharos zuhatagjai.
A Kis-Tó megborzongott. Olyanok, mint ő, ezrével voltak a Földön.
Mindegyikőjük különleges akart lenni, de mindegyikőjük csak víz volt.
Ez elkeserítette.
Könnybe lábadt a szeme és sírni kezdett.
Sírt, zokogott, rázta a zokogás, napokon át, éjszakákon keresztül. Csak fájdalmat érzett. A bánat olyan erősen tört fel a mélyéből, hogy azt gondolta, ez az érzés erősebb is és idősebb is, mint ő maga.
Könnyei belekeveredtek vizébe, felhígitották és még átlátszóbbá tették.

Íze elveszítette édességét, keserű lett.
Sós. Hát így került volna a só a tengerbe?

Elfáradva és tapasztalatokkal meggazdagodva valamikor egy távoli parton kötött ki.
Tekintete megakadt egy harmatcseppen, mely a reggel fényében szikrázott. Ragyogón, tisztán és szépen.

Aztán a Tenger felé fordulva végre megpillantotta annak ezerszerű csillogásában is a cseppeket.
Azok mindegyikőjük csak egy vízcsepp volt, mégis mindannyian egymáshoz tartoznak és együtt képezték a Tengert.

A következő éjjel a Kis-Tó hazatérését kérte a Holdtól. A Hold mosolygott, és teljesítette a kívánságot.

Még akkor is sokáig zaklatottnak érezte magát, amikor már újra a saját medrében volt.
Nem tudta, hogy most boldognak vagy boldogtalannak kellene lennie.
De talán nem is ez volt a fontos.
Megismerkedett az Óceánok mélyével, a tengeri Viharok erejével, a Messzeség csábító sokszínűségével és önmaga elvesztésének Félelmével.
Megtanulta, hogy ő maga is, mint minden tó vagy tenger, sok kicsi csillogó vízcseppből áll.

Ha ma gurul bele egy kő, először hangosan csobban egyet, aztán halkan és boldogan mosolyog tovább.
Közben megkedvelte a görbe fenyőket is.
Szívesen mesél nekik pálmákról, szomorú füzekről, cédrusokról és gyertyafákról. No meg pesze tengeri fenyőkről.

A fenyők izgatottan húzódnak közelebb a Kis-Tóhoz, kíváncsian hallgatják elbeszéléseit – és azóta, a hegyiek nagy csodálkozására, nem nőnek olyan görbén.

Gardi Hutter noveláját Peter Gut illusztrálta. (Minden jog a szerzőnél.)