Fenn a Magas Hegyek között egy apró völgyben éltek a hangulatmanók.
Hogy kik is voltak ők?
A mindig vidám Pirglipergli, a mindig kreatív Ecset, a mindig kíváncsi Kukac, a mindig elégedett Süti, a mindig unatkozó Macera, a mindig dühös Izz, a mindig félős Ajaj és a mindig szomorú Kompó.

Mivel rajtuk kívül más nem lakott itt, el is nevezték magukról.
Így lett a Magas Hegyek között meghúzódó apró völgyből a Hangulatmanók Völgye.
Egyik felét erdő borította, másik felén mező terült el, melyet egy patak szelt ketté.
A patak a mező közepén kis tóvá szélesedett ki, majd folytatta az útját.

A manók nem messze egymástól, az erdőben éltek.
Otthonaik fatörzsből kivályt házikók voltak. A házikók előtt kis kertet gondoztak, amit egy alacsony kerítés választott el az őket körülvevő erdőtől.

Amikor a völgyben beköszönt az ősz, a manók megkezdik a szüretelést.

Az első falevelekkel ugyanis lepottyantak a fákról az első gesztenyék is, amiket makkok, mogyorók és diók özöne követi.

Mire az őszi szél megszabadítja a fákat koronájuktól, addigra véget is ér a szüret.
Megtelnek a pocakok és az éléskamrák is.

1. illusztráció: gyüjtögetés – csoportkép

– Nézzétek! – kiáltott Pirglipergli gyűjtögetés közben – Milyen nagy mogyorót találtam!
– Az semmi!- legyintett Izz és a zsebében kotorászott – Ez itt sokkal nagyobb!
Kukac azonnal ott termett és szemügyre vette:
-Tényleg nagyobb. Csakhogy ez gesztenye, az meg mogyoró…
– Nem mindegy?
– Tudományos összehasonlításnál nem mindegy.
– Akkor ne tudományosan hasonlítsuk össze!

– Egyik nagyobb, mint a másik – örvendezett Süti.
– Jó nektek, itt csak kicsik vannak, meg közepesek- nyögött Kompó.
– Azokkal mi legyen?- kérdezte Ajaj.
– Minden termést fel kell szedni!- mondta Izz, és szúrósan nézett Macerára, amikor észrevtte, hogy az az apró mogyorókat igyekszik a falevelek alá rugdosni.

Kép: Izz

– Ééén… felvettem volna, ha nagyobb lett volna, de hát ilyen pici izéért hajoljak le?
– Aki a kicsit nem bescüli, az a nagyot sem érdemli!
– Milyen finom lesz az is a tél végén!- vette Kukac tenyerébe az apró termést.
– Amikor a nagyok mind elfogynak, üresek lesznek a befőttesüvegek, a hordó, a lekváros bödön, hogy fogunk mi ennek a pici mogyorónak is örülni!
– Ééén…felőlem. – vont vállat Macera és kénytelen-kelletlen lehajolt az apró termésért.
– Kiraboltak bennünket! – kiáltotta köszönés helyett másnap reggel Ajaj már messziről.
– Micsoooda?! Hihetetlen!
– Én sem hittem volna, ha nem a saját szememmel látom! – kapkodott Ajaj levegő után. – Üres minden kosár! Szanaszét hevernek felborülv és a termésnek nyoma sincs!

A manók azonnal felkerekedtek, hogy saját szemükkel győződjenek meg róla.
Amikor megérkeztek a tisztásra, ahol a betakarított termésnek kellett volna állnia, még a lélegzetük is elakadt.
A kosarak felborulva hevertek szanaszét és az összes termésnek nyoma veszett. Még a legapróbbaknak is.

2. illusztráció: üresek a kosarak – csoportkép

– Ezt nézzétek! – kiáltott Kukac, aki természetesen azonnal nyomozni kezdett.
– Mit találtál?
– Lábnyomokat!
– Ééén… – kezdte Macera, de Kukac közbevágott:
– Nem most, Macera!- mondta, és elmélyülten tanulmányozta a nyomokat.
– Biztosan egy óriásé!- aggodalmaskodott Ajaj.
– Nem óriás. A lábnyomok egészen picik.
– És ha mégis óriás, csak ici-pici a lábfeje?
– Á, dehogy. Inkább valami állatféle!
– Ééén…
– Nem most, Macera!- szólt rá Kompó és holtsápadtan Kukachoz fordult:
– Lehet, hogy egy vérszomjas szörnyeteg járt itt?
– Ha az lett volna, akkor bennünket fal fel, nem a gesztenyéket…
– … és a mogyorókat.
– … és a diókat.
– … és a makkokat.- egészítették ki a többiek.
– Biztosan az ellenség volt!- nézett körbe Izz gyanakvóan.
– Vannak ellenségeink? – csodálkozott Ecset.
– Mindenkinek vannak!
– Ééén…- kezdte Macera, de Izz szigorúan rászólt:
– Ne most, Macera! – összeráncolt homlokkal járkált fel-alá, és próbálta kitalálni, hogy ki is lehet az ellenség.
– Az elvitte volna a kosarakat is.- jegyezte meg óvatosan Ecset.
– Ééén…
– Nem most, Macera!- mondta könnyes szemmel Kompó és hitetlenkedve bámult az üres edényekre.
– Ha nem most, akkor nem most!- tört ki ekkor Macerából. – De akkor engem ne hibáztassatok, hogy nem mondtam!
– Mit nem mondtál?
– Azt, hogy ki a tolvaj!
– Mert te tudod?
– Igen.
– Honnan?
– Láttam.
– Akkor miért nem szóltál?
– Már mióta próbálok! Állandóan közbevágtok. Nem hagytok kibeszélni!
– Akkor mondd most!
– A tolvaj nem más, mint…

Ebben a pillanatban megzörrent a bokor.

A manók megrémültek és villámsebesen elbújtak egy nagy fa mögé.
Volt, aki apró lábfejű óriás elől menekült, volt, aki dióevő szörnytől tartott, volt, aki a még nem azonosított ellenség elől bújt el és volt, aki csak szaladt a társai után.
Lélegzetvisszafogva várták, mi történik ezután.

A bokorból egy apró teremtmény óvatoskodott elő.
Vörösbarna bundája egész testét beborította, még apró pamacs füleit és borzas nagy farkát is.
Beleszimatolt a levegőbe. Miután meggyőzödött róla, hogy sehonnan nem fenyeget veszély, visszafordult a bokorhoz és vékony hangon néhányat vakkantott.
Ekkor egy másik vörösbundás borzos teremtmény is előmerészkedett a bokor alól. Ő is óvatosan körülszimatolt, majd ő is visszafordult a bokorhoz és vékony hangján rövidet vakkantott. Ekkor viszont már két borzas fej tűnt fel a bokor alól. Termetre ugyan jóval kisebbek voltak az előző kettőnél, de óvatosságuk meg sem közelítette azokét.
Amint előbújtak, egyből fogócskázni kezdtek.
Fürgén felszaladtak egy közeli fa törzsén, aztán ügyesen átlendültek a mellete álló fa alsó ágaira.

– De hiszen ezek mókusok! – suttogta Kukac.
– Mókus?- kérdezte Ecset.
– Igen. Mókus.
– De hogyan kerültek ide? Eddig itt nem volt mókus.
– Bárhogy is történt, most itt vannak.
– De miért loptak meg bennünket?
– Biztosan ők is a télre készülnek.
– Itt akarnak letelepedni? Szó se lehet róla!
– Miért nem? Sok örömünk lehetne bennük.
– És sok kárunk. Nem most raboltak ki bennünket? Inkább szerezzük vissza, amit elloptak tőlünk! – Izz a szokottnál is harciasabbnak mutatkozott.
– Ők is csak azt teszik, amit mi, – mondta Pirglipergli – gyűjtögetnek, hogy legyen mit enniük télen.
– De mi nem más kosarából gyűjtögetünk!
– Nem, mert mi okosak vagyunk, ők meg csak kis butus mókusok.
– Akkor fogadjuk őket örökbe és gondoskodjunk mi róluk!
– Nem elég, hogy kiraboltak bennünket, még gondoskodni is nekünk kell róluk!

A manók elmélyülten tanácskoztak a tisztáson.
Észre sem vették, a mókus család először elbújt előlük, majd amikor látták, hogy nem bántják őket, újra előjöttek.
Olyan otthonosan jártak-keltek közöttük, mintha mindig is így lett volna.

A mókusgyerekek viszont egyre csak Izzt kerülgették.
Addig-addig somfordáltak körülötte, míg az egyik egyszer csak felugrott a manó lábára és egy mozdulattal kihalászta a zsebéből a még mindig ott lapuló óriási gesztenyét.
Egy vakkantással odadobta testvérének és a következő pillanatban mind a ketten eltűntek a legközelebbi fa ágai között.

A manók még fel sem ocsúdtak a meglepetésből, amikor a felnőtt mókusok is egyetlen ugrással eltűntek a lombok között.
A lombkoronából hangos makogás hallatszott, mintha a mókusok is vitatkoztak volna.
Egy kis idő elteltével azonbann újra megjelentek, ezúttal mind a négyen.
A csemeték bűntudatosan megálltak a manók előtt, szüleik pedig szigorú pillantással mögöttük.
Az egyik lurkó lerakta Izz elé a méretes gesztenyét, míg a másik – valószínüleg kiengesztelésként- még három makkot is tett mellé.

A manók alig akartak hinni a szemüknek, pedig az igazi meglepetés még csak ezután következett.
A mókusok ugyanis egymás után tűntek el a lombok között és minden alkalommal, amikor újra felbukkantak, makkokat, diót, mogyorót halmoztak a manók lábaihoz.
A manók nagyon örültek, de legalább ennyire meg is voltak lepődve.
Még Izz is elfelejtett zsörtölődni.
Sőt! Titokban még imponált is neki a rosszcsontok bátorsága.
Igaz, ezt nem ismerte volna be társai előtt, de amikor még egyszer szavazásra került a sor, ő is amellett döntött, hogy fogadják be a mókuscsaládot.

Néhány nap múlva véget ért a szüret.
Roskadásig feltöltötték mind a nyolc éléskamrát, de még az odvas fát is, amibe a mókusgyerekek rejtették el annak idején a zsákmányukat.
Ugyanis a mókusfamilia ott ütötte fel a tanyáját.

Hamarosan megkezdték a készülődést az őszi ünnepségre is.
Ajaj Süti segítségével elkészítette az év legfinomabb diós kalácsát.
Pirglipergli csodálatos gesztenyekrémet varázsolt, Kompó pedig mogyorós pogácsát sütött, nagyon finomat.
Kukac és Izz felálítottak egy nagy asztalt a tisztáson, az odvas fa közelében.
Ecset szépen megterítette és a tisztást lampionokkal díszítette fel.
Macera már majdnem halálra unta magát, mire végre megkezdődött az ünnepség.

3. illusztráció: mulatság mókusokkal – csoportkép

A manók először jóllaktak mindenféle finomságokkal, aztán éjszakába nyúlva ünnepeltek, táncoltak, beszélgettek.
-Tudjátok, – mondta egy idő után Ajaj félszegen- azért annak örülök, hogy mégsem óriások lopták el annak idején a termésünket.
– Nem bizony! Sem kis lábfejű, sem pedig nagy lábfejű óriás nem volt.
– De még mogyoróevő szörnyeteg sem.
– Viszont ha az az ellenség mégis csak ide merészkedik, – szúrta közbe Izz – mi bátran megvédjük magunkat!
– Mivel?
– A mókusgyerkőcökkel!
– Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy az ellenség mindegyikének egy-egy gesztenyét a zsebébe csmpésszünk. A többit csak a mókusokra kell bízni!

Ezen jót nevettek mindannyian.
Hamarosan elbúcsúztak egymástól és a szép este után mindegyik manó elindult a saját otthona felé nyugovóra térni.
Ecset útközben még elképzelte, ahogyan az óriások hada mogyoróval a zsebében reszketve megadja magát a két mókusgyereknek.
Nem is sejtette, hogy már másnap nagy bajba kerülnek, de nem csak a manók, hanem az egész völgy is.
Olyan nagy bajba, amitől még a mókusgyerekek sem tudják őket megvédeni.