(Soha el nem hangzott kérdésekre válaszolva…)

„Felejtsd el, felejtsd el…”-suttogta az anyám és simogatta kócos fejemet.
Sírtak a fák. Miért?

Azt mondották egykoron, hogy nemzetek álmait legbátrabb bátrai álmodják.
„Nézd fiam,- suttogta az anyám- az egész világ a tied lehet, ha varrónő leszel vagy tanárnő, pincér, orvos, kőműves, bolti eladó. Köss virágcsokrot, főzz, dolgozz irodában, laborban vagy postán, de ne írj. Ne legyél soha írónő.
Mert hiénák rohangálnak körötte, tépik és szaggatják. Lerángatják a fényből, mocsokba tiporják és visszalökik a népnek mint szemetet.”
Anyám féltett. Féltett a kudarctól és az azt követő kudarctól mert ő tudta, nincs nehezebb feladat, mint egy nemzet álmát álmodni. Szépet kovácsolni múltból és jelenből… a jövőbe.
Elhittem? Nem hittem el? Anyám után bandukolva néztem az eget, néztem a helyemet, ahová féltésből nem jutottam fel.
Fáj a szívem, meghalok, ha még egy napig, óráig vagy percig visszatart, ha nem járul hozzá, hogy egy nemzet álmát álmodjam.
Gyenge vagyok és gyáva, mert ezt el tudta hitetni velem, de mindezeken túl… egy nép álma vagyok.
Az idő telik. Néha a másodpercek között is évezredek telnek el.
A nép haldoklik, amit a hiénák gyűjtöttek köré; szemétben, mocsokban. Anyám még jobban félt. Sírunk. Hát lehet így élni?
Összekulcsolom kis kezeimet és fohász hagyja el ajkamat:
„Istenem, adj erőt. Ha hivatva voltam, hát arra, hiénákkal küzdve egy szebb jövőt hozni az embereknek. Adj erőt, hogy a legbátrabb bátora legyek egy népnek és a lerángatások után újra és újra felállva tovább menjek azok előtt, akik szépet látni jöttek a világra. Adj erőt, hogy az lehessek, aki lenni akarok.
De mindenek előtt adj erőt, hogy anyám féltését elbírjam.
Ha szállnék, túl magasra szállnék, ahol elmaradnak a hiénák, de ahova az anyai féltés felér. Érzem, ezer hiénával is megküzdenék, de anyám féltésének súlya lehúz.
Istenem, ha anyám alszik, lopd be magad álmába és mondd el neki, hogy kis szívemmel nagyot gondoltam. Lehet, el fogok esni százszor, ezerszer is. Lehet, sok pofont fogok kapni, lehet, sárban húznak majd a hajamnál fogva. Mondd meg neki, hogy mocsok vár rám, szemét és szégyen. Mondd meg neki, hogy jogos a féltése mert veszélyek közé megyek gyengén és sebezhetően.
De mondd el neki, hogyha elestem, hát felállok, hogy harapások és tépések között átküzdöm magamat a hiénákon és azon az úton megyek, melyet én választottam magamnak.
Mondd meg neki Istenem, hogy szükségem van a szeretetére, ahogyan vesztett csata után a vigaszára is. Cirógassd meg a haját, mint ahogyan ő szokta volt az enyémet, lehellj csókot szemeire, s szeressd úgy, ahogyan ő szeret engemet.
Vidd meg neki a hírt, szép gyermeke szereti, s repülni fog.
Szerelemben, szeretetben, anyai megértésben.
Csak az istenek tudják, miért jöttünk a Földre…